Út a fűzfa szívéhez

2020.03.29

Március végén, délidőben éreztem meg a hívó hang rezgését.
A természeti világra mindig nagy szükségem van. Folyamatosan vágyom arra, hogy közvetlenül érintkezzem gyógyító, tápláló erejével.
Rejtélyes szellemei lelkembe dalolnak. Teremtett ember sem járt arra mostanában, amerre az utam vezetett.
Bármerre indulhattam volna, de akkor már táncoló kis zöld lények csalogattak a fához.
Kacskaringós friss zöld-arany hajtásai hagyták magukat ringatni a langyos szélben.
Mintha egy tündér huncut hajfürtjei játszottak volna a ragyogó napsugárral.
Éreztem, hogy nem csak a művészi vénával megáldott embernek van erre a harmóniára szüksége, hanem mindenkinek.
Beindult egy ősrégi üzenet. Messziről még nem láttam, hogy a fának vaskos törzse, négyfelé ágazik. Az eldugott kereszt-útnál…
"Közel" "közel" ennyit súgott lénye. S nem csak látomás formájában láttam őt talpig mohaszínben. Egészen közel mentem hozzá.
Tenyeremet feléje fordítva kértem engedélyét, hogy vele lehessek. Amikor harmadjára csendült fel éltes hangja: "közel" akkor értem hozzá.
Vaskos törzsét óvatosan tapintottam meg. Mintázata olyan volt, mint a kiszikkadt föld. Néhány hangyácska csiklandozta kérges bőrét.
Tudatta velem, érzelmekkel teli természetét. Hozzá simultam, miközben kezeim egyé váltak vele. Húzott magához.
A homlokom reá helyeztem. Hosszú percekig maradtam így. Kapcsolatunk a világok közötti átjárás után lett szoros.
Beengedett a szívébe. Mesélt, az emberi kiteljesedés forrásáról. "Víz" "víz" mormolta.
Azt is mondta, hogy néhány ága földre hullik. De mindig újabb és újabb levele nő.
Időtlen bölcsessége értette meg velem, így van ez az emberekkel is. A veszteség és elmúlás után új élet fakad.
Lényegi esszenciája a szeretet. Szent tudása felbuzgott bennem. Átkarolva őt, mentem át másik oldalára.
Hátamat neki támasztottam, majd leültem a tövébe. Lehunyt szemmel imádkoztam. A családomért, a barátaimért, munkatársaimért.
Fohászkodtam a városért az országért az egész világért. A Nap forrón ölelt át minket. A még lustálkodó méhecskék zsongtak körbe.
Hagytam pihenjenek rajtam, hiszen egy Zöld asszonyt nem csípnek meg. Megindító narancssárga és arany kavalkád pulzált.
Ösztönből fakadó és mélyről jövő szerelem- érzés kerített hatalmába. Mindenemmel éreztem a Teremtő Isten, gondoskodó energiáit.
Csukott szemmel láthattam a Természet Szellemének jóslatát. Még egy kicsit beszélgettünk. Majd a druidák kincsével indultam haza.
Ajándéka megtöltötte elmémet, testemet, lelkemet a kelták ősi erejével. Búcsúzóul hagyta, hogy meglássam az arcát.
Ő, ki három világ ura. Egy vénséges vén anyóka képű fa, a tekintet bájával eresztett utamra.
Már messze jártam tőle, de meghallottam mit súg az illatos szélben. :
- Ha a veszteség érzése lecseng, valami varázslatos vár rád és az emberekre.
Egy új fejezet...

(Gyebrovszki Ilona)